udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
2
találat
lapozás: 1-2
Névmutató:
Shaw, George Bernard
2011. január 12.
Újabb röpirat a mának
Van új a Nap alatt. Márai Sándor 1942-ben tette közzé a következőket: „A sajtó mind szívesebben és készségesebben alkalmazkodik az amerikai értesülési ipar módszereihez, beéri a címbetűs és fényképes informálással, s mind szórványosabban ragaszkodik véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásához”. (Röpirat a nemzetnevelés ügyében)
Olyan nagyság terjesztette ezt az észrevételt, aki hatvan évvel ezelőtt képes volt előrevetíteni napjaink nemzetközi állapotát: „A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül, közös óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit.” Érdemes tehát megszívlelni Márai Sándor észrevételeit, annál is inkább, mert tapasztalt tollforgatóként és kontinensünkön otthonosan mozgó utazóként, a jobbítás szándékával osztotta meg véleményét népének értelmiségével.
Akkoriban még javában dúlt a második világháború, de ő nem a katonai események, hanem a művelődési élet frontjáról ad le vészjelzést: szerinte Franciaország vezető kulturális szerepe elvesztésének oka bolygónkon „az elcivilizálódott tömegek kapzsi és mohó élvezetvágya, műveletlensége, szellemi és erkölcsi igénytelensége”. Ugyanakkor általában hangsúlyozza, hogy nemzet csak ott van, ahol él a nemzeti nyelv öntudata: a közéletben, az irodalomban, a sajtóban…
Jelenünkben is jelentős szerep hárul tehát nem csak a sajtóra, hanem általában a leírt szóra, a magyar nyelv széles körű ápolásában. Azonban ha szétnézünk az igen sokféle és színes-zavaros kínálaton, azt látjuk, hogy elburjánzott a felületesség, közönségesség, sokszor látványos vagy bizarr fotóval, képsorral, videofelvétellel vonják el a figyelmet, illetve keltik fel az érdeklődést – sajnos az olvasás, olvasva gondolkodás hátrányára. Továbbra is cél a globálisan levitézlett fogyasztói társadalom követelményeinek kielégítése, az eladhatóság még üres tartalom árán is, mindez pedig csillagászati távolságra áll attól a felelősségtudattól, amit annak idején Márai Sándor véleményformáló, nevelő, művelő pedagógiai hivatásnak nevezett.
Hogy miért van szükségünk anyanyelvünk állandó és fokozott ápolására, arról könyvtárakat lehetne összeírni, a mai divatos világpolgárokról azonban minden érvelés cinikusan leperegne. Mégis, talán meggyőzhetné őket egy olyan világnagyság felidézése, amilyen George Bernard Shaw volt, aki angolul gondolkodott és alkotott, de a következőket vallotta: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam ezt a nyelvet, meggyőződésemmé vált, ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna, mert ezen ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni parányi különlegességeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.” Szabadság (Kolozsvár)2012. június 25.
Megmaradásunk akarat kérdése
Tele van a Kárpát-medence magyar végvárakkal. A magyarság önfeladása tette azzá őket, azé a magyarságé, amelyet más népek kiemelkedő tehetségéért, és szorult helyzetből való felemelkedési képességéért csodálnak. Melyek a magyar paradoxon mozgatórúgói?
Gazda József nyugalmazott kovásznai magyar tanár több mint 40 éve kutatja a kérdést, jóformán a világ minden szögletében. 44 országot járt be, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamok szórványközösségeit, hanem olyan távoli egzotikus országokat is, mint Új-Zéland, Brazília vagy Zöldfoki szigetek. Mert magyarok a világ minden sarkában élnek, derült ki szombat délutáni lupényi előadásából. „Magyarokat kerestem, népem után érdeklődve jártam be a világot”, hangsúlyozta a tekintélyes székely nemzetkutató, aki Benedekfi Dávid helyi tanácsos, lupényi RMDSZ elnök meghívására érkezett a bányavidékre.
Világutazásai során Gazda József igen ellentmondásos tényekkel találkozott: az idegen népek irigyelve hangsúlyozzák a magyarok tehetségét, azt, hogy bárhova vetné őket a sors, képesek helytállni, még a legreménytelenebb helyzetekből is felemelkedni. A magyar nép számos csodára volt képes, legutóbb 1956-ban, hallotta többször külföldiektől. George Bernard Shaw, a világ huszadik századi legnagyobb drámaírója például sajnálta, hogy anyanyelve az angol volt, nem a szerinte kifejezőbb magyar. A csillagháború néven ismert amerikai rakétaelhárító rendszer kidolgozói például éppen nyelvünk logikai gondolkodást kifejező képessége miatt követelték meg a magyar nyelv megtanulását munkatársaiktól, zömében világhírű tudósoktól, ismertette Gazda József érdekes külföldi tapasztalatait.
Eközben sokan közülünk nem becsülik meg anyanyelvünket, feladják, noha különösebb felnőttkori erőfeszítés nélkül, családi környezetben kapják meg! Honnan ez az önfeladási hajlam? 1840-ben kiadott könyvek adatai szerint például Craiovan és Piteştien több mint 1000 magyar élt. Templomokat, később iskolákat is létesítettek. Mára nyomuk is elveszett. Ellenben azokban a városokban, ahol akkoriban szintén olyan 1000 körül forgott létszámuk (Arad, Kolozsvár, Nagyszeben), mára a románság száma jócskán meghaladja a 100 000-t! „Miért tűnünk el oly könnyen?”, tette fel a kérdést-következtetést a székely nyelvész. Mert nemcsak Erdélyre jellemző jelenségről van szó, több mint 40 éves utazásai során Felvidéken, Délvidéken vagy Kárpátalján hasonlókkal találkozott.
Meghökkentő? Sokkoló? Elgondolkoztató? Bizonyára az, főleg ha figyelembe vesszük, hogy utazásai során számos olyan esettel találkozott, ahol vegyes házasságokból származó gyerekek szívósan ragaszkodnak a magyarsághoz, a magyar nyelvhez, nemcsak a Kárpát-medencei utódállamokban, hanem a távoli Dél-Amerikában is vagy a világ más tájain, miközben színmagyar családok ivadékai önkéntesen adják föl nemzetiségüket. Ezért kutatásainak – több könyvben is közölt – következtetéseit Gazda József úgy fogalmazza meg, hogy „megmaradásunk akarat kérdése”. Csak rajtunk múlik.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com. Erdély.ma
lapozás: 1-2